Eleinte önkéntesként, később projektvezetőként dolgoztam bő 20 hónapot a Migration Aid Madridi utcai menekültszállóján. Lehetne ennek kapcsán nagyon sok témáról írni, én most a kapcsolódásokról szeretnék.
Adott a helyzet, hogy van sok traumatizált, otthonát hátrahagyott ember, és van sok segítő szándékú. Jobbára közös nyelv nélkül. Van sok tolmács is, de minden pillanatban mindannyiunk mellett nem áll ott valaki, aki tud fordítani. Ez eleinte ijesztő. Az érkezők beszélnek oroszul meg ukránul, én beszélek angolul, németül és magyarul, úgy, ahogy értek olaszul, de hiába van összesen 5 beszélt nyelvünk, nincs közös. Van ijedtség, van fordítóprogram, van a várjuk meg a tolmácsot, és van, amikor kiderül, hogy ahhoz, hogy kapcsolódni tudjunk valakihez, valakivel, nem feltétlenül kell (közös) nyelv. Mert egyszer csak elkezd beszélni egy olyan nyelven, amit nem értek, de ő el akarja mondani. Én meg akarom hallgatni. Meg akarom hallani. És megértjük egymást anélkül, hogy a szavakat ténylegesen értenénk. Vannak azok a helyzetek, amikor nincsenek szavak, csak tekintetek. Amikor egy ölelés ezerszer többet jelent, mint bármennyi, közös nyelven kimondott szó.
A figyelem, odafigyelés, biztonságos légkör, empátia nem igényel valójában nyelvtudást. Sokat segít a részletekben, de ráhangolódni, odafigyelni, kapcsolódni tökéletesen lehet a nemzetközi gesztusok segítségével is. Igaz ez akkor is, ha van közös nyelv. Akkor sem kell mindig beszélni.
Ha nincs közös nyelv, a testbeszéd, a gesztusok, a tekintet, a mimika, a figyelem sokszoros jelentőséggel bírnak, mert az segít a megértésben. Egy ölelésben is benne tud lenni minden, amire talán szavaink sincsenek.
A másfeledik munkahelyemet igazán szerettem és nehéz szívvel jöttem el. Az egyik legkedvesebb kollégám mondott valami olyasmit búcsúzáskor, hogy szeretett velem dolgozni, szerette a közös interjúkat. Én is, nagyon, bár hozzátettem, hogy alig beszélgettünk. Mire ő annyit mondott, hogy vannak olyan kapcsolatok, amikhez nem kell beszélni, kialakul anélkül is. Köszönöm neki ezúton is, tizenévvel később már biztosan tudom, hogy igaza volt.