Időről időre elvarázsol, mekkora ereje van az aktív hallgatásnak. Hiszen a világ rohan, sokszor kérdezzük szinte rutinból, „hogy vagy?”, de mintha a válasz már nem is lenne érdekes, és megkérdezettként is gyakorta a „köszönöm jól” válasszal lezárjuk, és lépünk is tovább.
Ugyanakkor gyakran tapasztalom, mennyi elzárt csapot nyit meg, ha valóban azt érzi a másik, hogy érdekes, amit mond, hogy fontos a hogyléte, fontosak az érzései, fontos ő. Fontos annyira, hogy abban a néhány, vagy soknéhány percben figyelnek rá. Sokszor nem is tudatos ez, csak a sok beszéd végén elhangzik a mondat, hogy „nem is értem, én nem szoktam ennyit beszélni”. Pedig milyen jó az, ha van erre lehetőség.
Azt hiszem, elemi igényünk, hogy érezzük, számítunk, fontosak vagyunk, figyelnek ránk. Hajlamosak vagyunk ezt a felgyorsult világban elfelejteni, mert mindig van valami, ami aktuálisan fontosabbnak tűnik – mint a saját, vagy szeretteink hogyléte, jólléte. Csak a hiányát érezzük, időnként egyre maróbban. Vannak olyan helyzetek, amikor nem tudunk, nem akarunk beszélni, de mégis sokat számít, ha van valaki, aki mellettünk van és velünk hallgat. Aki miattunk van ott és figyel ránk, elfogadja, ha csöndre vágyunk, és meghallgat, ha beszélünk.
Sokak mellett vannak olyan családtagok, barátok, ismerősök, akik megadják ezt nekik. Sokszor valóban megkapjuk a támogatást, együtt-gondolkozást, viszont gyakran előfordul, hogy a nehézségeinkre kész megoldási tervek, utak, iránymutatások érkeznek, hiszen annyira szeretnének nekünk segíteni. Ezek nyújthatnak támaszt, segíthetnek is sokszor, mégis más az, ha időt szánunk magunkra és megtaláljuk a saját megoldásainkat. Hiszen eközben nem csak a megoldást, vagy legalább a kifele vezető út első pár lépését fedezhetjük fel, hanem önmagunk megismerésére is lehetőséget kapunk – illetve adunk magunknak. Természetesen sokszor könnyebb megfogadni az instant tanácsot és menni aszerint tovább, van, amikor valóban ez a legjobb, amit tehetünk. Ugyanakkor hiszem, hogy van számos olyan alkalom, lehet ez egy apró hétköznapi eset is, amikor el tudunk gondolkodni, és megérteni azt, hogyan is vagyunk mi abban a helyzetben, azonosítani az érzéseinket, picit eltöprengeni magunkon, a helyzeten, a reakciónkon. Máris egy lépéssel közelebb kerültünk magunkhoz.
Természetesen vannak olyan helyzetek, amikor hiába szeretnénk, valamiért túlságosan fájó vagy lelkileg megterhelő lenne egy ilyen belső utazás, annak megértése, hogy vagyunk az itt és mostban, különösen egyedül, ilyenkor érdemes és fontos szakember segítéségét kérni.
A segítő beszélgetések során a fókusz mindig az itt és moston, illetve a kliens érzésein van. Természetesen elkerülhetetlen, hogy valamennyi időbeli kitekintés legyen, mégis igyekszünk a jelenben maradni és az aktuális érzéseket azonosítani, abban a tempóban, ahogy azt a kliens elbírja, hiszen egy-egy ilyen beszélgetés, önismereti út lelkileg megterhelő tud lenni.
Ez egy nehéz, néha lassú, de egy hihetetlenül izgalmas dolog, hiszen megismerni, megérteni magunkat, az érzéseinket az egyik legjobb dolog. Hiszem, és tapasztalom, hogy a megismerés, megértés, elfogadás, szeretet önmagunk iránt a kiegyensúlyozott és boldog élet egyik alapvető eleme, feltétele. Akkor is, ha az odavezető út gyakran göröngyös.
